Azt hiszem, ez is egy olyan területe a köznevelésnek, ahol leginkább hátrafele lépkedünk. Mert gyanítom, még nincs vége.

A terepen dolgozva, több iskolatípust is figyelve, azt gondolom, nagyon veszélyessé válik a helyzet. Alapjaiban persze nem változott semmi, a tanuló összetétel ott, ahol nem nyílt egyházi iskola, ott maradt változatlan, azokon a településeken, ahol pedig nyílt, ott az állami iskola (egy-két kivételtől eltekintve) tovább szegregálódik. Nincs, ami megállítaná, felgyorsult a folyamat, és ezekből az iskolákból átiratkoznak az egyháziba a nem cigány családok gyerekei, az elsősök között pedig elvétve találni olyat az államiban, aki nem HHH, vagy nem cigány.

A pedagógusok éppolyan eszköztelenek, mint eddig, nem tudnak mit kezdeni a nélkülözéssel, az agresszióval, a motiválatlansággal.

Tudjátok, ha egy-egy iskolában járok, lehet, vicces, amit mondok, de a wc állapota sok mindent elárul. Na, nem a tanárié (bár ott is árulkodnak a kulcsra zárt wc-k), hanem a gyerekeké. Pár nap különbséggel voltam egy olyanban (határon túli magyar iskola, hhh gyerek nincs, de voltam már ilyen egyházi elitiskolában itthon is), ahol a wc papíron kívül kézmosófolyadék, és papír kéztörlő is volt, és nem volt kulcsra zárva a tanári wc sem, tisztaság volt, rendes reteszek az ajtókon, működő öblítők, sőt, még tükör is. A másik iskola egy szegregátumban volt, itthon. Pár éve újították fel, uniós pályázatból, volt braille írással kiírt terem, mozgáskorlátozott lift, minden. Most a mosdóban az ajtókat nem lehetett becsukni, a zár hiányzott. Az ülőkék összetörve a földön szanaszét, csak a kerámiarész volt meg. A lehúzók rosszak voltak, bűz és kosz. A csempék összefirkálva. Wc papír, kézmosó, törülköző sehol. A tanári wc kulcsra zárva. Délután, ha a közmunkások kitakarítják az emeletet, bezárják a gyerekek mosdóját is, akinek pisilni kell, le kell mennie a földszintre, hogy ne koszolják össze megint a fentit, ők meg mehessenek haza minél hamarabb, ha a gyerekek elhúztak végre.

Lehet, most azt gondoljátok, nem ez a lényeg. Tudom. De valahogy jól mutatja a helyzetet, a különbségeket, a problémát, és a megoldásokat is.

Mert nálunk a megoldás a kizárás. Meg a túlélés. Az egész napos iskolában az ilyen szegregátumokban délután két tanár se nagyon bír rendet tartani egy-egy osztályban a tanulószobán. A felsősök zöme hazamegy éppúgy, mint eddig. Iskolapszichológus elvétve, fejlesztő pedagógus alig, pár közfoglalkoztatott segít csak, ahol segít. A szakiskolákban, ahová ezek a gyerekek kerülnek, jellemzően még rosszabb a helyzet. Van, ahol az iskolarendőr jelenléte valamit visszafog (érdekes, ezt a legtöbb helyen sikeresnek érzik a pedagógusok, de szerintem ez is elkeserítő). A 16 évüket betöltöttek viszont többnyire már otthon vannak. A szülők egy darabig próbálkoztak megfelelni, a családi pótlék miatt, aztán feladták. A gyerekek most otthon lézengenek, légüres térben, munka és tudás nélkül, mondjuk, munka amúgy sem lenne.

Nem vázolom tovább a képet, szerintem mindannyian tudjátok, miről beszélek. Továbbra is nagy rejtély nekem, hogy az itt tanító pedagógusok miért tűrnek mindent, bár érezhetően többet okolják a gyerekeket, szülőket, mint eddig. Nyilván, mert most az egyéni felelősségek, az egyéni döntések túl vannak hangsúlyozva ebben az egész problémában, no, meg ugye ott van a jó példa a döntéshozóktól is: „a hiba mindig az ön készülékében van.”

Inkább szólok még pár szót az antiszegregációs kerekasztalról. Mint tudjátok, Balog Zoltán miniszter úr hívta össze, azzal a szándékkal, hogy a gyakorló szakemberek segítsenek nekik az integráció megszilárdításában. Ami fura volt, az elején is, épp tőle, aki épp akkor volt (és van azóta is) perben a nyíregyházi Huszár telepi szegregált iskola visszaállítása miatt…

Elég kiszámíthatatlanul, de már többször volt ilyen összejövetel. Eredmény még nem nagyon van. Készítettünk egy pontokba szedett javaslatot, azt túl soknak találták, és úgy vélték, olyan területeket érintettünk, ami nem a hatáskörünk. Hamar felállt Heindl Péter, mivel a HH-s és a HHH-s kritériumokat nem voltak hajlandók átgondolni sem, aztán Mohácsi Erzsike is, mert nem bírta az újraértelmezések szorgalmazását, és a hiteles kutatók véleményeinek figyelmen kívül hagyását. Aztán, bár az elején, mikor javasoltuk, kiknek kellene még ott ülni, azt mondták, nem kell más, a miniszter úr mégis bővített. A névsort, akik jelen vannak most, ideírom (bár az EMMI honlapján is olvasható):

Kovács Zoltán felzárkózásért felelős államtitkár, Sztojka Attila, Marekné Pintér Aranka, Kerpen Gábor, Káli Horváth Kálmán, Derdák Tibor, Berki Judit, Orosz Ferenc , Hofher József, Szabóné Kármán Judit és én,  az újak pedig: Vecsei Miklós, Kovácsné dr. Nagy Emese, Takács Géza , Batári Zsolt ,  Rácsok Balázs. Remélem senkit sem hagytam ki, szoktak még bent ülni páran, de azt hiszem, ők az államtitkársághoz tartozó munkatársaik.

Az egésznek a hangulatáról is szeretnék pár szót írni (bár az államtitkárság külön kérése volt, hogy addig, amíg nincs eredménye a munkának, ne adjunk a nyilvánosságnak semmit), ezért próbálok úgy írni róla, hogy ezt ne sértse.

Eddig tulajdonképpen csak ötletelés folyt, rendszerbe állítás nélkül. Ilyesmivel, hogy értelmezzük a szegregáció fogalmát (mondtuk, már értelmezve van), meg gyűjtsünk jó gyakorlatokat (mondtuk már össze vannak gyűjtve egy ideje), stb.. Pár egyéni felvetésre intézkedés is történt (pl. a művészeti iskolák bérleti díjával kapcsolatban), de ez nem érintette a lényeget, hogy mi legyen a szegregált iskolákkal. Ők többnyire nagyon pozitívak, bólogatva feljegyzik, amiket mondunk, de érdemi lépés nincs. Bár valószínű, én vagyok türelmetlen, és sokkal gyorsabban szeretnék változást, mint ők. Gondolom azért, mert én naponta ebben dolgozom.  Ebbéli türelmetlenségemhez úgy érzem, nem sokan csatlakoznak, leginkább általános felvetések vannak, vagy túl távoli, a lényeget nem érintő ötletek, és úgy érzem, többnyire udvariaskodva kerülgetik a határozottabb vélemény kinyilvánítását…

A legutóbbira az államtitkárság összeállított egy anyagot, mint kiindulópontot, a szakirodalomra, és a kutatásokra építve ( a Zöld könyv anyagára, és másokra) , és ez egy hitelesebb képet vázolt, mint amit eddig kommunikáltak, ezt üdvözöltük is. Csak az a baj, hogy tökéletes ellentéte a napi gyakorlatuknak.

Azt hiszem, az is a gond, hogy nincs egy szerkezete, munkaterve, vezető vonulata az egésznek. Hiába beszélgetünk a szegregációt engedélyező kereteken belüli esetleges helyzetjavításokról, módszertani felvetésekről, majdani tervekről, ha a keret nem antiszegregációs, a belső tartalom sem lehet az. Mintha hiányozna az egészből egy rendszerelméleti tudás…..lehet, valaki olyat kellett volna hívni, aki ehhez ért. Most azt érzem, ennek az egésznek a kommunikációja a legerősebb eleme. Hogy egyeztetés van róla. Sok aggályt tudnék még mondani, de nem akarom a kérés ellenére a nyilvánosság elé tenni a részleteket. Most még nem.

Kérdezhetitek, miért maradok mégis? Mert reménykedek, hogy meg tudunk értetni valamit abból, amit mi nap, mint nap látunk, tapasztalunk. Nem vagyok feldobva egyetlen találkozó után sem. Folyton azon gondolkodom, tényleg ennyire nem látják, vagy ennyire nem akarják látni? Államtitkár úr azt mondta, ne tételezzünk fel rosszat róluk…ezt nem is akarom. Csak változást szeretnék, mielőtt felnő még egy generáció, és visszavonhatatlanul elromlik az élete több százezer gyereknek, ugyanúgy, mint a szüleiknek. Meg biztosítékot szeretnék, hogy tényleg akarják, hogy jobb legyen. Ez tart még ott engem, az antiszegregációs kerekasztalnál. Annak a felelőssége, hogy tehetnék valamit ott is, értük, a HHH gyerekekért. Amíg esélyt látok erre, maradok. Ha ez az egész látszatmunka marad (max. a tanév végéig), felállok én is.