Atyjafiáért számot ad a testvér
[…]
A gyes-gyerekek előtti nemzedék tagja vagyok, édesanyám dolgozni kényszerült, így a nagyszüleim (1911-es és 1912-es születésűek) közt nőttem föl. Mindkettőjük számára meghatározó élmény volt a második világháború. Sokat és szívesen meséltek róla, én meg szívesen hallgattam, de bizony előfordult, hogy rémálmaim voltak. Visszatérő álmom az volt gyerekkoromban, hogy menekült voltam, és nem fogadott be senki, mert akkor saját magát és családját is bajba sodorta volna.
Néhány történetfoszlányra még most is emlékszem. Szeretném közzétenni mint a kollektív emlékezet egy darabját.
Esztergomban 1944 májusában járunk… A zsidókat Esztergom főutcáján vezették ki a városból, nem a város szélén álló vasútállomásra, hanem az úgy 16 km-rel távolabbi táti vasútállomásra. Hogy „közben is hulljon a férgese…” – számításból.
Nagymamám kislány-édesanyám kezét fogva a központ egyik utcasarkán nézte a menetet, amelyben rengeteg volt az öreg, a beteg, a kisgyermek. Megszólalt: Szegény emberek….! A menetet kísérő magyar katona rárivallt: Még egy szót szól, magát is a gyerekével együtt beterelem! Erre nagymamám a kislányát kézen fogva hazament.
A zsidók eltávolítása után történhetett, hogy Esztergom lakosai föltörték az elhurcolt zsidók lakásait. Mindenki vitt, amit tudott. Nagymamám soha nem lopott volna el semmit senkitől, de ő sem maradt ki e lehetőség kiaknázásából, hiszen mindenki részt vett benne, és lehetett. A háziasszonyok büszkén mutogatták egymásnak a zsákmányolt holmikat: ruhaneműt, függönyt, háztartási eszközöket. Nagymamámnak nehéz, porcelán mélytányérok jutottak. Gyerekkoromból azokból kanalaztam ki a levest.
Nagymamámtól tudom, hogy ő adós maradt a gólyás (babakelengyeboltot fenntartó) zsidó családnak. Ugyanis a részletre vásárolt babakocsit még nem fizette ki teljesen, előtte hurcolták el az egész családot. Már nem tudhatom meg, vajon volt-e lelkiismeret furdalása a mélytányérok miatt. Nekem van, és egy kicsit a szeretett nagymamám miatt is.
[…]
Emlékszem, nagymamám kommentálta is a történteket az 1970-es évek elején. Szerinte a szomszédasszonyának nem kellett volna engedelmeskednie, a gyermekeivel el kellett volna bujdokolnia valahova vidékre, és azt kellett volna mondania, hogy erdélyi menekültek, a papírjaik elvesztek, hiszen „annyi menekült volt akkoriban”. Nagyon belém vésődött ez kislányként: ha az emberek ölik egymást, mindent hátra hagyva az asszonyoknak a gyermekeikkel el kell menekülni.
[…]
Nagymamám egy január végi napon, mikor élelmiszer-beszerző úton volt a városban, a központi kávéház előtt látott egy akasztott embert, az alábbi feliratú tábla lógott a nyakában: így járnak a katonaszökevények! Erre nagypapám 1945 februárjában egy évnyi bujkálás után bevonult katonának.
Az oroszok március 21-én foglalják el végleg a várost. Nagypapám másfél év múlva jut haza, nagyon szerencsésen – 52 kilósan, amit hosszú élete során már nem tud meghaladni.
A cikk teljes terjedelmében idekattintva olvasható
