Nem meglepő, hogy mennyire kialakulatlan – pontosabban nem létező – az értő Kertész-recepció Magyarországon, elég az öt évvel ezelőtti Litera-vitára gondolnunk, amely Radnóti Sándor Kertész Imre, a sértett című publicisztikája nyomán bontakozott ki, s amelynek irányvonalát – mármint Radnótiét – Vári Györgytől Tamás Gáspár Miklósig gyakorlatilag mindenki követte (a nagyon kevés kivétel egyike Selyem Zsuzsa volt): Kertész Imre nagyon jó író, de öregkorára stb. sértetté vált, amit el kell nézni neki, nem érdemes foglalkozni vele stb.

Ehhez képest egy – bármilyen hosszú időre visszanyúló munkatapasztalattal is bíró – mezei újságírótól aligha várhatjuk el, hogy pont ő lássa át és/vagy be azt, amit még a fölkent elméleti szakértőknek sem sikerült: Kertész nem annak ellenére „sértett”, ami az életművében áll, és ezért a munkája dicséretet, megnyilvánulásai pedig „baráti” bírálatot érdemelnek – ez a baráti bírálat (s ellenségek ugye már nem is kellenek…) azért mégiscsak, vitán felül, hasonlít a kedves kartársak pártelhajlástól való jóindulatú óvására –; hanem: Kertész Imre pontosan annak megfelelően viselkedik, ami az írásaiban olvasható, mondhatnánk azt is, azért kapta a Nobel-díjat, mert föltárta magában azt a reflexiós réteget, amelyben az ellentmondások már nem a morál és az attól vélt eltérés között feszülnek, hanem egy sokkal mélyebb bizonyság lépcsőfokai – és ehhez a viselkedésében, vagy legalábbis annak nyilvános interpretációjában is mindig hű maradt.

Ezért fogadja el a kitüntetést is.

Igen, a morál végül is olyan, mint a pártdirektíva.

Nem, nem ugyanaz. Hanem olyan. Először a lélekstruktúra ilyen analógiáit érdemes megérteni (tökre nem nehéz, egy kis antropológia, múlttörténet stb.), s utána nekikezdeni Kertész olvasásának.

A cikk teljes terjedelmében idekattintva olvasható.