Végül Esterházy Péter is eljött. Ahogy eljött kedden, a Szabadság téri ellenállás82. napján Majtényi László és Lengyel László, aki Radnóti naplójának utolsó bejegyzését idézte fel a munkaszolgálatosként elszenvedett testi és lelki megaláztatásokról. Ütötték-verték, mert zsidó létére tisztelegni mert, földre kényszerítették, úgy borotválták le a fejét, aztán tovább ütötték-verték, aztán, aztán, aztán, Szabadság tér, 2014. július 1., nem félni élni.

Fotó: Németh Dániel

A tüntetés 83. napján Lakner Zoltán is érkezett, Esterházy előtt szólalt fel, kifejezve örömét, hogy itt lehet – Esterházy meg épp ellenkezőleg, dühösnek látszott, mondta is. Hogy egyáltalán nem örül. Mint akinek fogytán a türelme – akárcsak nekünk. „Tulajdonképpen gyújtó hangú beszédet kéne mondanom, de nem mondok gyújtó hangú beszédet, könyvekből fogok felolvasni. Ilyet nyílt téren nem illik csinálni, de fontosnak tartom, jó dolognak, hogy könyveket tartok a kezemben.” Látszott, hogy fegyelmezi magát – akárcsak mi, már hetek, sőt hónapok óta: ez a tüntetés 83. napja.

Lakner beszédében méltatlannak és elfogadhatatlannak minősítette a „mű emlék”-állítók eljárását, amely során mind a történelmi tényeket, mind a holokausztot elszenvedők és leszármazottaik tiltakozásait semmibe veszi a kormány. Lassan már az utolsó készenléti rendőr is felfogja, amit a kormányoldalon történelmet hamisítók csakazértsem: hogy a több százezer magyarországi lakos elhurcolása és elpusztítása nem kenhető az 1944-es német megszállásra, hiszen élő tanúk vannak rá – ha már a holtak nem számítanak –, hogy már 1941-ben elkezdődött a népirtás, amikor a német megszállók még sehol sem voltak.

Fotó: Németh Dániel

Erről tett tanúbizonyságot ismét egy túlélő, a 89 éves Gábor Éva filozófus, aki a színpadi felszólalás után az Eleven emlékmű múltfeldolgozó kurzusán bemutatta az édesanyja naplójából egy valódi (német) történész, Frieda Friedmann által írt/szerkesztett, Németországban kiadott Wenig Freude und viel Kummer: Jüdische Arbeiterfamiliengeschichte in Ungarn 1888–1968 című könyvet, valamint elmesélte az 1941 júniusában Kamenyec-Podolszkijba vitt családtagjai történetét.

Esterházy két írást hozott, egy sajátot 1988-ból, A demokrata félelme címűt, valamint egyet negyven évvel korábbról, Bibó Istvántól. Már a felkonfot is nagy ováció fogadta, és nem kevésbé a zárszót:

„Bibótól fogok felolvasni főleg – a Zsidókérdés Magyarországon elejéről. Tulajdonképpen nem most kellett volna idejönnöm, hanem az első naptól kezdve, és mindennap felolvasni öt-hat oldalt belőle. De azt még megtehetjük, hogy én elolvasom az első négy oldalt, és aztán, házi feladatként mindenki otthon folytatja. Az a kellemetlen, hogy olyan mindkét szöveg, mintha ma reggel írták volna. Ez nekünk kellemetlen.”

„Bibó tiszta gondolkodása egy mostani lehetőség, hogy az ő szemével is rálássunk a helyzetünkre. Az pedig legalábbis ironikusnak nevezhető, ha Bibóról eszünkbe jut a Bibó kollégium.”

Az eredeti cikk idekattintva olvasható.