[…] A pedagógusok munkájuk során sok életminőséget rontó tényezővel, stresszorral találkoznak – többek között egzisztenciális szorongással a más értelmiségi csoportokhoz mérten alacsony jövedelem okán, a társadalmi megbecsültség hiányával és a munkahelyi és családi feladatok összeegyeztetésének nehézségeivel. Új nyomásként nehezedik a területre az a jogi környezet, amely a velük szemben támasztott nagyobb igényekkel – jelentősen megnövelt kötött munkaidő, továbbképzési kötelezettségek emelése melléjük rendelt közösségi erőforrások, szabadidő stb. nélkül – párhuzamosan a saját életük fölött gyakorolt ellenőrzést csökkentette.
[…]
Amennyiben ezeknek a feszültségeknek a kezelésére nincsenek hatékony eszközeik, ez életminőségüket jelentősen ronthatja. A pedagógusok életminősége nem – csupán – önmagukért fontos, hanem a rájuk bízottak érdekében, hiszen a két tényező összefügg: boldogabb tanároknak boldogabbak a tanítványaik. Elfogadva a McKinsey-jelentés azon megállapítását, hogy ’Az oktatási rendszer csak olyan jó, mint a tanárok, akik alkotják.’, feltételezhetjük, hogy a tanárok életminőségének javulása javít az oktatási rendszeren.
[…]
Ma hazánkban az oktatás területén zajló, az eddigiektől eltérő értékeket hangsúlyozó, a külső kontrollt kiterjesztő, erősítő változások kedveznek az értékvesztésnek, a saját élet fölötti ellenőrzés csökkenésének, ezáltal az anómiának, és nehezítik az egyéni és közösségi megküzdési stratégiák kialakítását a pedagógusok számára.
[…]
A munkahelyek egy részén az intézményvezetés úgy gondolja, a munkatársak közötti súrlódásokat csökkentheti, egymás megértését növelheti, ha nem csak munkahelyi környezetben, munkahelyi feladatok kapcsán találkoznak. Amennyiben ez a munkatársak egyetértésével találkozik, segíthet oldani a feszültségeket. Ellenben ha ez is csak az éves munkaterv kötelező része, amin akkora lelkesedéssel vesznek részt, mint egy értekezleten, akkor sem az egyén, sem a közösség szempontjából nem éri el célját: nem járul hozzá a jólléthez. Ha kisebb csoportok, elkülönülve találnak ilyen közösségi alkalmakat, az nem mindig találkozik az intézményvezetés egyetértésével, s alkalomadtán igyekeznek is ellene tenni. Ilyenkor az egyén számára nem marad más, mint másik teret, terepet, közösséget és tevékenységi kört keresni ahhoz, hogy feszültségeitől megszabaduljon.
A teljes dokumentum idekattintva olvasható.
Nagyon nagy baj, hogy az életpályamodelleket erőltető döntéshozók nem olvassák az efféle tanulmányokat, az pedig, hogy esetleg ők végeznének ilyen jellegű kutatásokat, nálunk már sci-fi-kategóriába tartozik! Szabó Annának gratulálok munkájához, és bízzunk benne, hogy egyszer, valaki, “odafenn” (nem a Legeslegfennebb!) hasznosítja majd e tanulmány tanulságait!