Sokszor beszélnek a harcművészet filozófiájáról, de kevesen tudják, hogy ez valójában mit takar. A harcművészet ugyanis alapvetően mozgássorokba kódolva adja át a tanításokat, amit nem bemagolni és felmondani, hanem átélni kell. Ugyanakkor a hagyományos harcművészetek világosan megfogalmazott oktatási-, nevelési célokkal rendelkező pedagógiai rendszerek – csak ez a tény feledésbe merült az elmúlt százötven év során.
Szabados Tamás írja:
Ezt a könyvet azoknak ajánlom
• akik a harcművészet szellemi hátterét keresik,
• akik a személyiségfejlesztés eszközének tartják a harcművészetet,
• akik megkérdezik maguktól, miért verjük össze hétről-hétre egymást,
• akik működő életstratégiát keresnek.
Tanár vagyok. 2007 óta vezetem a MAFC Ninjutsu szakosztályát.
http://napimaflas.blog.hu/
http://modernninjutsu.eu/
Amikor testnevelést kezdtem tanítani a BME-n, szembesültem azzal, hogy ezek az órák semmilyen módon sem illeszkednek az egyetem tananyagába. Ezért úgy állítottam össze az óráimat, hogy segítsék a mérnökképzést, és összhangban legyenek a modern európai iskolarendszer anyagával, oktatási-, nevelési céljaival és módszereivel.
A tartalomból:
• A harcművészet története, háttere, mint a harcművészet és küzdősport, a harcművészet és mozgásművészet, a harcművészet és pedagógia.
• A harcművészet és személyiségfejlesztés, mint a harmónia, az önismeret, a testtudatosság, az alkalmazkodás és változás, az agresszió, az életstratégia.
• A harcművészet szerepe az oktatásban, mint a feladat, a felelős döntés, a csapatépítés.
• A harcművészet módszertani eszközei, mint a testmechanika, a biztonság, a tiszteletadás, a határok megismerése és tágítása.
• A féléves tantárgy óráinak tematikája, mint az egyensúly, az alátámasztás, a tömeg, a távolság, az időzítés, a kontroll, a fókusz vagy a szándék.
És még rengeteg más.
Syllabux, Budapest, 2016
144 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155578571
Illusztrálta: Simon Erika Krisztia
Részlet a könyvből
Önismeret nélkül nincs hatékony harcművészet.
A gyakorlás során mesterséges konfliktushelyzeteket hozunk létre, ahol a tanulónak elsődlegesen saját korlátaival kell megküzdenie. Ilyenkor elemi erővel törnek fel az énképünk és a valóság ütközéséből fakadó reakciók. Nem csupán az adottságainkból következő határokba ütközünk, hanem a belénk nevelt korlátokba is. Aki jól tanít, az nem az általa elképzelt képhez idomítja a diákot, hanem elvezeti őt valódi énjéhez, és onnan együtt építik újra a személyiségét.
Az edzésidő jó része nem a versengésről és a győzelemről, hanem az együttműködésről és a harmóniáról szól. Az, aki csak mások legyőzésére törekszik, akkor is veszít, ha győz. Önmagunk legyőzésére is fölösleges törekedni: bőven elég, ha megértjük és elfogadjuk saját mozgatórugóinkat – így legalább saját magunkkal nem kell megküzdenünk, amikor gond van. Elsődlegesen saját magunkkal érdemes megtanulni együttműködni. Akinek ez már sikerült, az másokkal is sokkal könnyebben jut konszenzusra.
A jó önvédelem oktató tudja, hogy hozzá leginkább átlagemberek jönnek, akikből nem fog terminátorokat nevelni. A hatékony önvédelem első lépése, hogy az ember felismerje a veszélyes helyzeteket, és elkerülje azokat.
Azok a mesterek, akik a szamuráj szellemiség nevében megkövetelik a hagyományos tiszteletet, legtöbbször elfeledkeznek arról, hogy nekik is ugyanilyen tisztelettel kellene fordulniuk a tanítványaik felé. Sőt, komoly kötelezettséggel tartoznak mindenki iránt, aki a sorsát az ő kezükbe teszi le. A klasszikus felfogás szerint ugyanis a rang nem kiváltságokat, hanem felelősséget jelent.
Az eredeti cikk a Syllabux Könyvkiadó oldalán jelent meg, idekattintva olvasható.
