Nahalka István: Felelősségünk

Nahalka

Itt és most a pedagógusok történelmet írnak. Részben azért, mert ilyen erősen talán még sosem hallatták a hangjukat. Részben azért, mert e foglalkozást űzőktől szinte soha nem látott tisztasággal, egyöntetűséggel fogalmazódik meg a magyar oktatás alapvető átalakításának igénye. Meglátásom szerint még ezeknél is egy kicsit fontosabb, hogy a változtatásokat kívánó pedagógusok szakítani akarnak számos, a magyar oktatást erősen még a 20. században (vagy jó néhány esetben még korábbi századokban) tartó béklyótól. És ezek szakmai, nem elsősorban politikai kérdések, miközben e hetekben szinte mindent áthat a politika.

A szavukat hallató pedagógusok nem csak a KLIK-et szeretnék megszüntetni, hanem az is fontos számukra, hogy szakmailag hozzáértő, nem bürokratikus célokért (nem) dolgozó irányítás legyen a fejük felett. Olyan, amely teret ad szakmai munkájuk kibontakozásának. Nem pusztán a fékevesztett központosítást akarják végleg megszüntetni, hanem azt is szeretnék, hogy valódi önállóságuk legyen, maguk szeretnék meghatározni szinte minden ízében, hogyan nevelnek. Nem csak arról van szó, hogy több pénzt akarnak látni az oktatásban, hogy a már-már nevetséges hiányokat pótolhassák, és mondjuk legyen kréta az osztályteremben, hanem elsősorban azért szeretnék, hogy nőjenek az oktatási kiadások, hogy ne bürokratikus központi feladatokat jelentő, hanem helyi, a nevelést közvetlenül formáló fejlesztésekre kerülhessen sor. Nem pusztán arról van szó, hogy nem kívánnak a fejük fölé bürokratikus ellenőrző, megfélemlítő minősítési rendszereket. Értékelést, fejlesztést szolgáló, professzionális, erős szakmai háttérrel bíró tanfelügyeletet szívesen látnának, mert tudják, hogy nekik is és intézményüknek is fejlődni kell. S bár lehet, hogy túlzok, de jelei vannak e mozgalom sok megnyilvánulásában, hogy a pedagógusok látják: a magyar oktatás legsúlyosabb gondja a mérhetetlen esélyegyenlőtlenség, s tudják, ha nem teszünk valamit ellene, akkor annak nagyon súlyos következményei lesznek. Vagyis nem pusztán azt látják, hogy a jelenlegi oktatáspolitika nem képes, sőt, nem is akar ilyen súlyos kérdésekkel foglalkozni, hanem azt is látják, hogy kemény feladatok várnak rájuk.

Mondom: látom, hogy itt még többről van szó, nem pusztán politikai (oktatáspolitikai) jellegű, intézkedésekkel, „beavatkozásokkal” orvosolható problémák megoldásáról. Ha bármilyen formában, akár a jelenlegi oktatáspolitika egész szemléletmódjának, célrendszerének átalakulása következtében, akár egy egészen más politikai konstellációban szükség lesz már higgadt, a szakmai kérdésekre figyelő munkára, hadd használjak ilyen patetikus megfogalmazást: ha majd szükség lesz az egész pedagógiai világunk átalakítására, akkor nem lesz könnyű dolgunk. A feladat majd ez lesz: élhetőbb, eredményesebb, és főleg gyermekeink számára sokkal jobb oktatási rendszert kell formálni. Nem egymásra acsarkodva, hanem a szakmai megközelítések közötti különbségeket szépen kibeszélve, megvitatva, a győztes-vesztes stratégiát félretéve minden egyet nem értéseinkkel együtt is.

Majd abban a vágyott, építkezést jelentő korszakban. Vitánk lesz bőven, mert – és ez természetes, ez így van jól – százféle elképzelésünk van a problémák megoldására. Bárcsak már ott tartanánk, hogy ezek az egyeztetések lennének a legfontosabbak.

Egyelőre azonban a politikával, az éppen hatalmon lévőkkel vitatkozunk. Azért, mert nem hagyják, hogy ez a szakma valóban szakma legyen, kiküzdje magából a megoldásokat, és szépen tegye is a dolgát azok megvalósítására. Pedig a politikának éppen az lenne a feladata, hogy az ilyen folyamatokat segítse, feltételeket teremtsen. A jelenlegi politika azonban maga akarja megmondani, méghozzá teljes részletességgel, hogy nekünk mit is kellene csinálnunk.

Ez még akkor sem lenne jó, ha amúgy nem vinne bennünket rossz irányokba. Tehesse mindenki azt, ami rá tartozik. A politikának, a politikusoknak is van dolguk. De nem az, hogy előírják minden egyes mozzanatát a munkánknak, eljátsszák a csendőrt, behajtsák rajtunk hagymázas rémálmaikból leszűrt, agyament kitalációikat. Ráadásul most az irányok is rosszak. Már éppen azon voltunk, hogy elfogadjuk, a kompetenciák fejlesztése a legfontosabb feladat a tanítás során, és akkor hirtelen visszatért a mérhetetlen mennyiségű tananyag gyerekek fejébe tömködése. Már kezdtek átalakulni a tanóráink, a gyerekek számára egyre élvezetesebb, és egyre jobban fejlesztő tanulási folyamatokat tudtunk tervezni és megvalósítani, amikor szintén a mérhetetlen kötelező tananyag agyonnyomott minden ilyen próbálkozást.

Szépen szaporodtak – még akkor is, ha ez nem volt általános – az esélyegyenlőtlenségek érdemi csökkentésére alkalmas programok, amikor az „új oktatáspolitika” szinte minden kezdeményezés alól kihúzta a talajt. Félreértés ne essék, a 2010 előtti pedagógia világa sem volt a Kánaán. De jobban hihettünk benne, hogy talán nem is kicsit rajtunk múlik, hogy jobb legyen, és ha nem is minden területen, de számos fontos kérdésben legalább az irányok jók voltak.

Ne térjünk vissza a 2010 előtti világhoz! De ez a világ sem maradhat. Ha marad, akkor Magyarországra nagyon nehéz évek várnak, ez most a mi felelősségünk is.

Hagyjuk, vagy nem hagyjuk?

A fenti írás eredetileg itt jelent meg

Share

One thought on “Nahalka István: Felelősségünk

  1. Gombas Lajos Istvan

    Támogatom önöket ! Magyarországnak létkérdés,hogy végre huszonegyedik századi oktatás legyen!

    Reply

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük