„Az ember gyáva, gyáva.
Mert egy olyan országban él, ahol 90 %-ban uniós pénzből fejlesztenek, de nem tűzik ki a Parlamentre az uniós zászlót. Ahol ájtatos vagy álságos szövegeket mondanak, de egy új világfelmérés szerint a magyarok 41 %-a antiszemita. Ahol tömegek panaszkodnak akolmelegben, de nagyon kevesen vállalják a véleményüket. Ahol a jelek szerint a többséget csak az érdekli, neki minél több jusson ebből az akolmelegből, lehetőleg extrákkal.
Az ember álmodik. Csak lengetnie kell a karját, és repül. Nem érti, a többi ember miért nem próbálkozik. Ennél nincs egyszerűbb. Csak akarni kell, és oda repül, ahova kívánja. Könnyen, mint a madarak. Énekelhet a házak fölött. Lobogtatja a haját a szél. Ahol földet ér, ott tehet valami jót. Nem, nem, soha rosszat. Ahhoz nem kell repülni. Az ember álmában beszél. És várja a következő kalandot. Biztosan tudja, hogy mindig lesz azután. Semmi nem helyrehozhatatlan. Csak erősen kell akarni, és lengetni, lengetni a karját.

Van, aki egy életet leél úgy, hogy nem teszi próbára a sors. Mások, más időben és térben, naponta küzdenek a puszta túlélésért. És nem adják oda az utolsó falatjukat. Egyet biztosan tudhatunk a világról: létezik benne a gonosz. Abban mindig kevésbé vagyunk biztosak, hogy létezik a gonosz ellentéte is, nevezhetjük Jónak vagy kiflinek. Pedig a gonosznak nem lenne tere, pláne nem Szabadság tere, ha nem tudna kitől elvenni, kinek fájdalmat okozni. Ezért vele szemben mindig hideg észre és kitartásra van szükség. Hozzá az álom, a mese erejére.
Tulajdonképpen minden emlékmű erről szól. Mementó. A gonosz ellen vagy a jó mellett. Bármekkora is, csak a feledés áradatának útjába állított kavics. Lehet zarándokhely, de elsősorban azoknak szánják, akik maguktól nem emlékeznének. Mert feledékenyek, figyelmetlenek vagy még meg sem születtek. Őket félrevezetni bűn. Ha felépül ez az emlékmű, Gábriel arkangyal bukott angyal lesz, mert ezt a bűnt jelképezi. A gyilkosokat idézi majd, akik angyal képében akarnak tetszelegni, és azonosulni az áldozataikkal. Mert nehéz gyerekkoruk volt. Vagy parancsot teljesítettek. Szolgálták a szent hazát. Pedig haza csak ott van, ahol nem emlegetik minden nap, mert nincs erre szükség. Ahol magától értetődő, hogy a legkülönbözőbb fajú, színű, vallású és érzületű magyarok éppen attól azok, hogy kiállnak a közös kultúrájuk és a hagyományaik mellett. És ez a kultúra épp úgy Janus Pannoniusé, Petőfi vagy Petrovics Sándoré, Adyé, József Attiláé, Szerb Antalé, Radnótié, ahogy az övé a tiéd vagy az enyém. Nem különböztet meg senkit a származása szerint, de legkésőbb Móricz Barbárokja óta bizony megkülönböztet gyilkost és áldozatot. Hiszen ha ezt nem teszi meg, elvéti a gesztust, és kibillen a világ gyémánttengelye.
az oszlopok már állnak. rút a tér.
az ostobaság emlékműve készül.
a szégyené, hogy nincs emlékezet,
csak hatalomvágy, harc és gyűlölet.
kordonok tövében a mécsesek,
fotók, könyvek, egy szakadt Biblia,
arcok, történetek: ez megmarad.
mert eleven és emberi. a szél
fúj és betűket mos el az eső,
hátul csodálkozó egyenruhások
rezzennek össze, ha szemükbe néz
valaki, és énekel. majd rá, rájuk
emlékezünk, rég elporlad a kő
és moha növi be a bukott angyalt.
Énekelni kell. Őrködni. Beszélni, beszélgetni. És ébren álmodni. A gyerekeinkért, akik figyelnek ránk. Akár a kényszernek ezen a színpadán, akkor is, ha az ember nem oda termett. Megmutatni, hogy az ember igenis bátor. Vállalja, és nem szépíti vagy elhazudja a múltját. Nem engedi, hogy a hatalom irányítsa – ráadásul igen rossz ízléssel – az emlékezetet. Mert soha nem a hatalomé a dicsőség. És nem porladó kövekben, hanem az agyunkban, az idegrendszerünkben, a továbbadott tudásunkban, a tetteinkben él tovább, ami arra érdemes.”

Lázár Júlia
a HAT tagja, a Hívatlanul Hálózat alapítója