Kedves jelenlevők!

Amikor az oktatás funkciójáról tanultam, csak úgy általában, jól emlékszem erre a mondatra: „az oktatás feladata, hogy mérsékelje a társadalmi különbségeket.”

Azért vagyok most itt, hogy itt is elmondjam: a mai oktatási rendszer sokkal inkább eszköze lett a társadalmi egyenlőtlenségek növelésének. A modern korban ennyire végletes még nem volt az iskolarendszerünk. Sosem volt ennyi szegregált iskola. Az egyházi iskolák elzárkóznak az integrációtól, és az államiak is nyíltan felvállalják az elkülönített képzést.
Azokért a gyerekekért vagyok itt, akik családjaikkal a szegénység kockázatának leginkább kitettek. Azokért, akiknek még kockás ingjük sincs. Akikhez nem ért el ennek a Mozgalomnak az üzenete. Mert a szegénységben más üzenetek hangosak. A túlélés üzenetei.

Azokért vagyok itt, akik a döntéshozók szerint rossz családi szokások miatt nem reggeliznek, nem pedig azért, mert nincs mit. Akik nem akarják megenni a céklás túrókrémet, ami ugyebár bizonyítja, hogy nem éhesek. Akik nem tudnak egy malackából, vagy pár naposcsibéből maguknak önfenntartást teremteni. Azokért, akiknek a közmunka szegénységbe záró karrierje körvonalazódik csak, akik kiesnek az oktatásból, amint elérik a 16 évet. Azokért, akik a mostani rendszer szerint nem érnek semmit. Hiszen nincs semmijük!

Azokért a gyerekekért, akiknek problémáival szemben az iskola eszköztelenné vált. Akiknek élete, körülményei, családi átörökítései mérföldekre vannak attól, amit a központosított, egységesített oktatásirányítás elvár tőlük. Ha csak egyetlen estét eltöltenének náluk azok, akik a rendszert meghatározzák, igen, ott, ahol tízen alszanak egy szobában, mert csak az fűthető. Ahol szűkös a vacsora. Ahol sosem volt fürdőszoba. Ha csak egyszer megtapasztalnák ennek az egésznek a kilátástalanságát, megértenék, miről beszélek.

És azokért a pedagógusokért is szólok most, akik őket tanítják. Ott, a szegregált iskolákban, ahol kétségbeesetten, kiégve, magukra hagyva vergődnek az állam által előírtak és a valóság szakadékában. Akiknek pedagógiai eszközökkel már nem kezelhető problémákkal kell szembesülniük, mert a szegénységet nem lehet a tanterem ajtaján kívül hagyni. Mert az bejön. A gyerekkel együtt. Azokért a tanárokért, akik maguknak is ezt mondják: „mi történik velem? Hát én nem ilyen voltam…” és azokért a jó igazgatókért, akik feladták ezekben az iskolákban, és elmenekültek onnan. Ha csak egyszer eltöltenének egy napot a döntéshozók egy olyan iskolában, ahol csak halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek vannak, és a valós helyzetet látnák, nem a kirakatot, megértenék, miről beszélek.

De nem értik. Nem is akarják érteni, látni. Akikkel vitáim vannak, azt mondják, én nem vagyok jó partner. Mert mindig a hibákat szajkózom, sőt, vádiratot fogalmazok meg az állam, és az egyház ellen. Meg tiszteletlen is vagyok. És türelmetlen. És hiányzik belőlem a keresztény szellemiség.

Igen, elismerem. De kérem szépen, megmondaná valaki, hogyan lehet most a hibákról úgy beszélni a döntéshozókkal, hogy ne sértődjenek meg érte, hanem elismerjék azt, és végre tegyenek is valamit? És türelmetlen vagyok, hogyne, mert naponta látok életeket tönkremenni, gyerekeket, akikben benne volt „minden”, de sorsában a „semmi” marad csak. És ezt a veszteséget nehezen tudom a stadionépítésekre szánt milliárdokkal összeegyeztetni. Persze az is furcsa érzés, hogy én, ateistaként próbálom meggyőzni a vallásosakat arról, hogy ellentmondásos, ha az egyház, miközben a szegényeken való segítést bibliai üzenetként vallja, az iskoláiból kizárja a szegény, roma gyereket. Milyen egyház az, ami bünteti a szegénységet?

Azt is sokszor mondják, tárgyalni kell. Én is próbáltam. Mert én is ebben hiszek. De a kerekasztalok az utóbbi időben elveszítették a hitelüket. Különös módszertanuk lett. A megoldások helyett az időhúzás, a csúsztatás terepévé váltak. Beágyazódtak abba a kommunikációs rendszerbe, ami sikerként határoz meg mindent, függetlenül attól, mi a valóság.

Nehéz most a racionálisan gondolkodóknak. Aki kihangosítja a rendszer működési hibáit, még, ha szakmai alapon is teszi, rögtön politikai ellenséggé válik. Pedig nem vagyunk azok. Csak szeretnénk a legjobb lelkiismeretünk és tudásunk szerint dolgozni. A gyerekekért. Szeretnénk pedagógusnak érezni magunkat újra.

Nekem sem egyszerű. De nem akarok egy kettészakadt országban élni. Ez ellen küzdök, és azokért is, akik nem tudnak magukért küzdeni. Hogy majd egyszer ők is tudjanak.
Néha nagyon nehéz. De erőt ad, hogy nem vagyok egyedül.

Mert nem vagyunk egyedül.