A gyógypedagógusok egyik szervezetének tiltakozó levele

Tisztelt dr. Kiss László!

Köszönettel vettük a logopédiai ellátással kapcsolatos 2014. február 5.-i válaszát.

Sok kollégám nevében, őket idézve írjuk válaszunkat. Egyikük e-mailjéből a levél mottója:

Örökös lelkiismeret furdalásban élek pályám kezdete, már 35 év óta, hogy önhibámon kívül mennyi mindent nem tudok megtenni a gyermekekért. Ez a helyzet most elérte a csúcspontot!

Vitatnunk kell levelének tartalmát, mert az idézett rendeleteket szakmánktól, hivatásunktól idegennek, ránk erőszakoltnak, mint olvashatja, sok esetben a szakmai lelkiismerettel összeegyeztethetetlennek tartjuk. Január 25.-i konferenciánkon ismételten megbizonyosodtunk arról, hogy igen sokan gondolkodunk hasonlóképpen. Levelünk igen hosszú, de lehetne a kétszerese is, annyi az új struktúra okozta gond és baj.

Az Ön példája a jogászok foglalkozási besorolásáról jól példázza a hivatal és a szakma szemléletbéli különbségét és távolságát, a példát inadekvátnak tartjuk. A megfelelő és időben végzett ellátást igénylő gyermekek helyzetét nem lehet tárgyalásokhoz, ügy-és eljárásrendhez hasonlítani, kizárólag paragrafusokkal elintézni. Ha már példa kell, inkább a beteg-orvos kapcsolat volna ideillő, ott pedig nem léteznek ilyesfajta, egy szakon belüli mesterséges, a gyógypedagógiai szakmától is teljesen idegen korlátozások.

Vajon tudják-e a rendeletalkotók, és rendeleteket tolmácsolók, hogy a logopédiai munka ma már nem kizárólag a pöszeség és néhány más beszédhiba javításáról szól, hanem egyre inkább összetett és súlyos (nem kizárólag SNI!) fejlődési elmaradásokról, elégtelenségekről? Kérem, hogy ne higgyék, hogy kényelmünket féltjük a változásoktól! Mi dolgozunk a területen, mi ismerjük a valóságos helyzetet és mi érezzük saját bőrünkön a rendeletek hatására az ellátás nagy részének ellehetetlenülését.

Többször tájékoztatott már a logopédiai feladatkörök elhatárolásáról, ám ennek okairól kielégítő magyarázatot még nem kaptunk. A második sorban írja, hogy el kell határolni egymástól a logopédiai munkaköröket, majd a nyolcadikban magyarázatképpen: a logopédiai ellátást tehát el kell határolni a logopédusok által végezhető többi tevékenységtől. A magyarázat tautológia, a valódi indokok továbbra sem derülnek ki belőle. Elhangzott, hogy státuszok megmentésére született ez a megoldás, ám sokunk véleménye, hogy hiteles statisztika és megalapozott szakmai érvelés az „elhatárolás” nélkül is megmenthette volna az álláshelyeket. A jelenlegi helyzet nem életszerű, jelentős ellátatlanságot okoz. A megoldás éppen a létszám bővítés és a képzés megváltoztatása lehetne, ha egyáltalán lesz szándék megoldásra a ködös jövőben.

Az ellátatlanság mellett a struktúra megváltoztatása nagy gyakorisággal a következő problémákat is okozza (több forrásból származó vélemények alapján):

1.Eszközök, tárgyi feltételek és egyéb munkafeltételek megoldatlansága

Lehet, hogy szakszolgálat épületében megfelelőek a feltételek, de az intézményekben nem mindenhol. Nagy a szórás a tekintetben, hogy hol milyen a felszereltség. Legyen berendezett kezelőhelyiség (ahol nem ordítanak az ajtó előtt), mindenhol legyenek alapeszközök zárható szekrényben, ne a logopédusnak kelljen megvennie és magával vinnie a munkaeszközét! Példa az életből: vidéken, rossz közlekedés mellett az 59 éves ízületi bántalmakban szenvedő kollégától elvárható, hogy magával cipelje felszerelését? Fizetéséből eddig sem telt és ezután sem telik saját autóra. Ahol nincsenek meg a feltételek, ott milyen munka végezhető? Valódi, vagy látszat? Kipipáljuk a feladatot?

Maximum 4 fős csoportokban lehet csak hatékonyan dolgozni, de vannak olyan ellátási helyek, ahol még 4 gyermek sem fér el, a szobák kicsik, 3 gyereknél több befogadására alkalmatlanok.

A kelleténél gyakoribb, hogy ugyanazon a helyiségen osztozik ugyanabban az időzónában a logopédus, a fejlesztő, a védőnő, az orvos, és most még az utazó gyógypedagógus is. Ember legyen a talpán, aki a beosztást úgy tudja megszervezni, hogy nyugodt munka folyjék, és ne sérüljenek érdekek. Az egyik kerület iskolájában például párhuzamosan tanít egy légtérben a logopédus, és a fejlesztő pedagógus. Ez a 21. századi ellátás modellje?

A több telephely más szempontból is megnehezíti a munkát. A dokumentumokat egy helyen kell tartani, így a vizsgálathoz, logopédiai véleményhez ki kell gyűjteni az egyes helyeken ellátott gyermekek adatait, pendrive-on magunkkal vinni. És ahol nincs számítógép? Bizony, ez is előfordul.

2. Egyéb, a munkát nehezítő tényezők

Meg kell határozni a logopédiai szűrés és vizsgálat közötti tartalmi különbséget. Aki csak intézményben dolgozik, és a szakszolgálatnál nem vizsgál, annak ne kelljen logopédiai véleményt írni! Az adminisztráció általában is túlburjánzott és sajnos nem az ellátás javulását szolgálja. Pl.: minden aláírni valóért máshová kell mennünk, mint ahol az óráinkat tartjuk. Máshol írjuk alá a szabadságos papírt, máshol a fizetési jegyzéket. A jelenléti ívek vezetése sem egyszerű. Forgalom táblázatok, teljesítmény táblázatok (mióta termelő gazdasági ág a gyógypedagógia?), aztán 30.-án jön az utasítás, hogy ez már nem jó, írj másikat!

Értelmetlen rendelkezések is nehezítik a helyzetet: az egyik vidéki tankerületben kötelező a heti 40 órát a munkahelyen tölteni, ugyanazon járás más tankerületeiben nem. Ugyanakkor nem jut idő a szülőkkel való kapcsolattartásra, amit a szétszórtság egyébként is megnehezít, a szakmai tájékozódásra, mert a 40 órában nincsenek meg ehhez a feltételek.

3. Létszámok, munkaszervezés, komplexitás

Maximum 4 fős csoportokban lehet eredményes munkát végezni.

Sok az évi 53 gyerek. Matematikai alapon ki lehet számolni az évi 53 ellátandó gyerekszámot, ami akár teljesíthető is, ha a gyermekek fele motoros pösze és önmagától is gyógyul. De mi lesz a többiekkel? A mesterségesen megállapított létszám norma  futószalag-munkát tesz lehetővé, a gyerek problémájának felszínét vakargatjuk, csak erre jut idő. A helyszűke és a létszám egyaránt oka annak, hogy a logopédiai ritmika, mozgásfejlesztés és egyéb, a beszédhiba javítással szorosan összefüggő fejlesztő eljárások szóba sem kerülhetnek. A legtöbb gyermek a figyelem, emlékezet és sok más terület gyengeségével küzd. Mire jó, hogy fejlődött a diagnosztika, a terápia, miért tanultunk korszerű eljárásokat?  Vissza a középkorba?

1.idézet: Degradáltak minket az artikulációs problémákra, ez nagy BAJ, mert a logopédia nem CSAK erről szól. Vannak nyelvi problémával küzdő, anyanyelvi fejlődésükben elmaradt gyerekek, akik ugyan nem SNI-sek, de az elmaradás súlyosabb következményekkel jár, mint a javítatlan beszédhibák. Ezek a gyerekek felzárkóztathatók lennének, ha átmenetileg egyenként, vagy 2 fős csoportban lehetne foglalkozni velük. Az iskolában már csak nőnek az egyéni különbségek, az óvoda az egyetlen hely, ahol még jó eredményt lehetne elérni.

2.idézet: A gyerekek nálunk nagy százalékban ilyenek. Szinte mindenkinek van észlelési, értési, feldolgozási problémája, amivel a szociálisan hátrányos helyzetű, vagy nevelőszülős család nem tud mit kezdeni. Egyik óvodámban a tanítványaim 2/3 része hátrányos helyzetű.

3.idézet: Olyan körzetem van, ahol 60 főnél több a beszédhibás nagycsoportos. Mi történjék a beszédindításra szorulókkal, a kis-középső csoportos súlyos beszédhibásokkal, akiknél egy tanév nem elég a beszédjavításra, és akiket nem tudnak a központba bevinni? Hozzá kell tennem, az ellátatlanság csak nőni fog, mert olyan emberek szervezik a KLIK-nél, akiknek semmiféle rálátása nincs a feladatokra és nem kérdezik meg azt, akinek van. Hatalmi szóval fel lehet függeszteni a nehezen kiküzdött foglalkozási rendet, és ki lehet küldeni a logopédust mindenféle plusz feladatra. Ezzel a viszonylag működő ellátás darabjaira hullik szét. Ad hoc intézkedések ellen kifogást nem emelhetünk, szakmai, törvényi indokok nem számítanak.

Értelmiségiként, nem pedig gyámra szoruló kiskorúként kellene kezelni a logopédust (hozzáteszem az óvónőt és alsó tagozatos tanítónőt sem, mert nagyrészt tőlük függ a rájuk bízott gyermekek jövője). Meg kellene bízni szakmai tudásában, abban, hogy a gyermek pontos ismerete alapján önállóan is tud dönteni a szükséges teendőkről.

4.Beosztás, óraszámok

A kötelező heti két óra helyett az óraszám meghatározásában is álljon vissza a logopédus döntési szabadsága. Ha elegendőnek ítéli meg a heti egy órát, tarthasson annyit. Kevesebb korrekcióra szorulna év közben a beosztás.

A folyamatos ellátás, a megfelelő óraszámok és a nem csak formális, de tényleges ellátás megoldható. Idézem dr. Pataki Lászlót:

„……A feladat megoldható, de nem a jelenlegi merev rendszerben, kipróbáltam. A Heim Pál Kórházban megboldogult Foniátriai Osztályomon három logopédus és egy szurdopedagógus biztosította a folyamatos ellátást, mindenkinek jutott tavaszi, nyári, stb. szünet és a gyermekek nem maradtak kezelés nélkül! Ehhez az is kellett, hogy logopédusaimnak szabad kezet adtam abban, hogy eldöntsék, egy, vagy több gyermekkel foglalkozzanak egy időben. Nem volt csengetés, a kolléganők döntöttek a foglalkozás optimális időtartamáról, gyakoriságáról……..További kipróbált ötleteim is vannak, …….ez volt az Intenzív Beszédgyógyító Központ, működött!

Ne szabjuk meg a csoportlétszámot és a kezelések gyakoriságát! A fentieken kívül (kórkép, életkor) döntően figyelembe kell venni a szülői együttműködés – vagy együtt nem működés – mértékét.

Magyarán: ha tényleg gyógyítani akarunk, akkor az egész rendszert át kell szervezni! Sokkal több önállóságot és szabadságot kell adnunk a logopédusoknak munkájuk megszervezésében, beosztásában, ugyanakkor az ellenőrzésnek nem csak az adminisztrációra, hanem elsősorban a szakmaiságra kell kiterjednie!”

– A felsorolás folytatása előtt hivatkoznék ismét az Ön levelére. Az első oldal utolsó soraiban felsorolja a logopédiai ellátás feladatkörét, a fejlődési elmaradások, diszfunkciók javítását, illetve a következmények megelőzését „…a beszéd technikai és tartalmi fejlesztését szolgáló logopédiai terápiás foglalkozáson.” A logopédia nem csak a beszéd, hanem a beszéd-  írás- olvasás, azaz a beszélt és írott anyanyelv minden alapozó készségének (l. Affolternél) fejlesztését szolgálja, illetve kellene, hogy szolgálja. Ám a jelenlegi feltételek mellett:

5.Ellátási feladatkörök, kompetenciák

A diszlexia, diszgráfia, diszortográfia, diszkalkulia prevenciójához szükséges grafomotoros, szenzo-pszichomotoros fejlesztés az óvodai alapellátásban alig, vagy egyáltalán nem oldható meg. A probléma azonban ennél súlyosabb, mert a jelenlegi keretek között nem csak a prevencióra, de a már megállapított ellátási szükségletekre sincs átfogó működési rend, azaz nincs mindenhol ellátás.

Idézem: Sajnos a mi területünkön a logopédusok szinte csak beszédhibát javítanak, elvétve van olyan kolléga, aki megengedheti magának, hogy prevencióval foglalkozzék. Elképzelhető, hogy a veszélyeztetett gyermekek milyen hátránnyal kerülnek az iskolába, és nehézségeik felismeréséig, és enyhítéséig milyen károsító hatásoknak vannak kitéve.

– Ha a prevenció az alapellátás feladata, nincs szakmailag elfogadható, logikus magyarázat arra az erőltetett szétválasztásra:

Hogy miért nem láthatjuk el a diszlexiás, diszgráfiás, diszortográfiás, diszkalkuliás gyerekeket, a diszfunkciósok iskolai ellátása miért nem tartozhat az alapellátás feladatai közé? Miért kell a szervezeti, intézményi széttagoltságnak alárendelni a szakmailag indokolt összetartozást?

A kérdés több – az alábbiakban felsorolt – szempontból is jogos.

A szakszolgálatok a gyermekeknél – valószínűleg idő hiányában – nem végzik el az összes szükséges vizsgálatot. A diszfunkciók tekintetében veszélyeztetett gyermek BTM diagnózist kap. A terápia tervezéséhez azokra a finomításokra volna szükség, amelyek a logopédus eszköztárába tartoznak. Ám az iskolában, vagy a szakszolgálatnál BTM gyermekek ellátásával foglalkozó szakember (ha egyáltalán van) végzettsége és kompetenciája esetleges, csak nagy ritkán logopédus. Káros, szakmailag leértékelő, hosszú távon pedig súlyos veszélyeket rejt magában az a gyakorlat, hogy a logopédusoknak csak a beszédhiba javítása marad. A logopédus kapja azt a képzést, amely az említett diszfunkciós gyermekek problémáinak felismerésére, az összefüggések feltárására, a komplex reedukációra leginkább alkalmassá tesz. A fejlesztőpedagógus, a tanulásban akadályozott szakos és a pszichopedagógus képzésének tartalma az anyanyelv fejlődése, kialakulásának alapfeltételei, és azok elégtelensége esetében nem equivalens a logopédus képzés tartalmával.

Hol a határ az anyanyelvi (esetleg matematikai) nehézségekkel küzdő BTM gyerekek és az SNI minősítést kapott diszfunkciósok között? Ki tudja ezt a határt úgy megvonni, hogy biztonsággal ki merje jelenteni: a gyermek BTM minősítésű, legjobb ellátását a fejlesztő (?), fejlesztést végző tanak., pszichoped.(?), logopédia szakos gyógypedagógus biztosítja; SNI minősítésű, ugyanezen szakos gyógypedagógusra(?) van szüksége – de egyik esetben sem lehet alapellátást végző! Miért? Fontosabb a struktúra, mint a gyermek? Fontos bizalmi kapcsolatok szakadnak meg, szülő/gyermek és gyógypedagógus között, és a rendelkezés korlátozza a szülő szabad választási jogát is. Szabad orvosválasztás lehet, gyógypedagógus választás nem, mert elhatárolt?

Súlyos fogalmi tisztázatlanságok és mesterséges, szakmai, ellátási szempontból torz vélemények tükröződnek ezekben az „elhatárolásokban”. A szakpárok összetétele szerinti, illetve egy szakot végzettek kompetencia határai tovább bonyolítják helyzetet és a – rendszerint nem gyógypedagógiai végzettségű – intézményvezető életét, veszélyeztetik a megfelelő ellátást (ha egyáltalán van).

Idézet: Miért vagyok én rosszabb logopédus, ha szakszolgálatban dolgozom, mint akit az iskola, vagy az óvoda alkalmaz. Neki nem kell szakvizsgát tennie és 46 nap a szabadsága. Nekem kell és a szabadságomat éppen most csökkentették. Egyazon szakmán belül létező hátrányos megkülönböztetés! Kinek, és mi a célja ezzel?

A kompetenciákkal kapcsolatban: egyetértünk a megállapításban, hogy a jelenlegi rendelkezések szerint nem azonos a munkakör tartalma és a szakember kompetenciája. A megállapításban rejlő ellentmondás azonban nem a szakma, hanem a rendeletek negatív értékítélete. A logopédus kompetenciáját a képzéskor szerzi, nem betöltött munkaköre határozza meg. A szakmaválasztás, hivatástudat megcsúfolása, ha a teljes gyógypedagógiai kompetencia nem érvényesíthető a munkakörökben. A szakmai kiteljesedést, az életpálya tartalmi megcsonkítását jelenti, ami az amúgy is elértéktelenített, szétzilált gyógypedagógiára talán többé ki sem heverhető csapást mér.

Az előző, nem hasznosuló kompetencia többlettel szemben kompetencia hiány áll fenn akkor, ha az SNI ellátásra jogosult logopédus pl. értelmi fogyatékos, vak, vagy siket gyermek beszédjavítását úgy végzi, hogy nincs a társuló fogyatékossággal kapcsolatos szakpárja. A gyermek nem osztható beszédre, értelemre, észlelésre, a fogyatékos gyermek is egységes, egész személyiség, akinek beszédproblémáját is csak a többi fogyatékossággal összefüggésben lehet szemlélni és javítani. Idegen a gyógypedagógiától, és a pedagógiában tapasztalható torzulásra emlékeztet – amennyiben a pedagógus a tantárgyat és nem a gyermeket oktatja – ha a gyereket, mint munkadarabot, kézről kézre adjuk, egyik „kabinetből” a másikba küldözgetjük!

Nem lenne hasznosabb, ha nem kellene részekre szedni a fejlesztési feladatokat, ha a képzésben is érvényesülhetne végre az egységes gyógypedagógus kompetencia, amit Tóth Zoltán, Bárczi Gusztáv, Ranschburg Pál (és sorolhatnám a szakma nagyjait) idejében még tudtak, Klebelsberg Kúnó minisztersége alatt rendeletileg akceptált, mi viszont egyre inkább szem elől tévesztjük?

Több kolléga óhaját tolmácsolom: Csak lennének végre fülek a hallásra, empátia a befogadásra, készség a valódi párbeszédre és megoldásra!

A kívánság nem csupán jámbor óhaj, hanem sürgető szükségszerűség. Az egészséges újszülöttek száma évről-évre csökken, a sérültek abszolút és relatív száma növekszik. Hazánk jövője érdekében rendezni kell a gyógyító pedagógiai ellátást, ha valóban komolyan gondoljuk a fogyatékos és eltérő fejlődésű gyermekek emberi élethez való jogát (a sokat hangoztatott, de pillanatnyilag nagyon is megkérdőjelezhető „esélyegyenlőségről” nem is beszélve!) és ha versenyképesek akarunk maradni a világban.

Ha a sertéstenyésztésnek lehet kormánybiztosa, akkor talán a gyógyító pedagógia is megérdemelne egy hasonló hatáskörrel rendelkező, az ügyet átfogóan kezelő országos hatáskörű szervezetet, pl. a Gyógypedagógiai Intézetek Országos Szaktanácsának újraélesztését kormánybiztos vezetésével.

Köszönjük a levélnek az ellátási kötelezettségre vonatkozó pontos utalásait! Ez az önkormányzatoknak hasznos útmutatás. Kérdésünk: mi történik akkor, ha a helyi önkormányzat állami költségvetésből támogatott heti tizenegy órás időkerete nem elegendő a sajátos nevelési igényű gyermekek óvodai nevelésének megszervezésére?

2014. 02. 14.         

A Bárczi Gusztáv Magyar Gyógypedagógiai Társaság tagsága és a magyar gyógypedagógusok többsége nevében

Dr. Pataki László elnök                                                       dr. Ormainé Huba Judit alelnök

Share

2 thoughts on “A gyógypedagógusok egyik szervezetének tiltakozó levele

  1. FVÁ

    Nem tudom, vajon hányan olvassák végig, nem szakmabéliek… Én magam nem vagyok gyógypedagógus, “csak” szülő (pedagógus végzettséggel). Első osztályos, SNI-s gyermekem van, így több oldalról húsba vágóan érintenek a fentebb leírtak.
    A komplex gyógypedagógiai képzés bizony rendkívül kívánatos lenne, mert emlékszem, a gyermekemnek abban a pillanatban “megszűnt” a beszédhibája, amikor megkapta az autizmus diagnózist… (szerencsére csupán életkori pöszeségről volt szó, de mi lett volna, ha nem csak arról lett volna?)
    A másik amiről írni szeretnék, a prevenció, illetve a diszlexiások, diszgráfiások fejlesztésének kérdésköre. Ebben valamivel tájékozottabb vagyok talán az “átlag” szülőnél, mert annak idején magyar szakon lehetőségem volt Meixner Ildikónál tanulni egy speckoll erejéig (a mai napig áldom az eszem érte, hogy felvettem ezt a tárgyat).
    Azt sajnos látom, tapasztalom, hogy az óvodában kizárólag a pedagógusokon múlik, hogy van-e bármiféle diszlexia-prevenció (szerencsére nálunk valamennyi volt azért, ezért nem győzök elég hálás lenni az óvodapedagógusoknak). Amit azonban most, első osztályban tapasztalok, az botrányos, és nem a pedagógusokon múlik! Az olvasás-, írástanításra fordítandó óraszámokat az új köznevelési törvény drasztikusan lecsökkentette (az erkölcstan és a mindennapos testnevelés rovására). Ilyen feszített tempóban egyszerűen nem fognak tudni rendesen megtanulni írni-olvasni a gyerekek! Gyermekemen sorra veszem észre az (ál?)diszlexiás tüneteket, és szerintem egyértelmű, hogy abból fakad, hogy egyszerűen nincs idő a betűtanulásra, úgy veszik gyors egymásutánban a hasonló betűket, hogy még nem rögzült az előző.
    Ez a feszített tempó szerintem olyan károkat fog okozni, mint annak idején a rossz hírű képolvasási módszer…
    És igen, olvasástanítási módszerek… ha EGY tankönyv lesz, akkor vajon ki dönti el, hogy milyen olvasástanítási módszert alkalmazzanak? Eddig a szülő sokszor az olvasástanítási módszer alapján is választott iskolát, osztályt (már ha egy kicsit is jártas volt a témában). Gyermekem most hangoztató-elemző-összetevő módszerrel tanul, ami szerintem nem rossz, de ennél a feszített tempónál nem elég! Hiába jó képességű, nem fog megtanulni év végére olvasni, betűtévesztési vannak – hacsak nem fejlesztem itthon, úgy, hogy napi 8 órája van, iszonyúan le van terhelve, mert ugye egész napos oktatás van…
    Én még éppenséggel megtehetem, hogy “fejlesztem”, mert tanultam diszlexia-reedukációt, de mi van a többiekkel?
    Összességében a fenti levélben leírtak, valamint a köznevelési törvény súlyos hiányosságai beláthatatlan következményekkel fognak járni! A funkcionális analfabéták országa leszünk…

    Reply
  2. Kea

    “A ………. és pszichopedagógus képzésének tartalma az anyanyelv fejlődése, kialakulásának alapfeltételei, és azok elégtelensége esetében nem equivalens a logopédus képzés tartalmával.”
    Tényleg nem.
    Pszichopedagógus: a pszichés fejlődési – súlyos tanulási, figyelem- és magatartásszabályozási zavarral küzdő gyermek (diszlexia, diszgráfia, diszkalkulia, hiperaktivitás és figyelemzavar) vizsgálata, preventív és terápiás/fejlesztő ellátása.

    Reply

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük