A második világháború legsötétebb és legreménytelenebb éveiben, amikor úgy tűnt, hogy örökre vége a demokráciának, amikor szinte biztosra lehetett venni, hogy az ellenállók mind a táborok gyötrelmei között pusztulnak el, mégis voltak emberek, akik borzalmas körülmények között is, reménykedve a túlélésben, egyben készen arra, hogy vállalják a halált, készültek rá, hogy ha egyszer lehetséges lesz, emlékezzenek és írjanak.

[…]

Semprún regényes formában megírt A nagy utazás című könyvében beszél az állig felfegyverzett SS-katona félelméről szemben egy egyszerű, fegyvertelen asszonnyal. A nő az elfogott, egy francia városon át hajtott ellenállókkal szolidaritást vállalva megy mellettük a járdán. Mi olyan félelmetes ebben? Az, hogy kifejezi: az emberek nem vetik alá magukat az önkényuralomnak.

A félelem mögött a felismerés bujkál, hogy az az állam, amely a demokrácia helyett az erőre alapoz, a saját vesztét építi. Az erő erőszakba csap át, és nem véletlenül. A diktátorok félelme irányítja az egyre fokozódó terror belső logikáját. A demokrácia lényegéhez tartozik annak elismerése, hogy sokféle ember létezik, és mindegyiknek egyforma joga van a boldoguláshoz. Az autokratikus és diktatórikus rendszerek egyneműsíteni akarnak, csak egyfajta modellt ismernek el, aki abba nem fér bele, ráadásul aki nyíltan ki is fejezi ellenállását, az ellenség. Ezért lehetetlen autokratikus rendszer elnyomás nélkül.

Magyarország ezt az utat egyszer már végigjárta. Nem véletlenül fulladt rablásba, vérengzésbe és az ország tragédiájába a keresztény nemzeti kurzus, az államilag táplált diszkrimináció és gyűlölet, az elképzelés, hogy meghatározható a magyarság lényege, egységes pártba szervezhető minden valódi magyar, ellenség mindenki, aki nem hajlandó ebbe beilleszkedni. Akik azt képzelik, fel lehet ébredni Csipkerózsikaként a százéves álomból és újra lejátszani az eseményeket más végeredménnyel, újabb tragédiát készítenek elő.

[…]

Az állami politika ellen, amely a demokrácia felszámolására tör, ugyanarra az ellenállásra van szükség, amiről a táborok túlélői írtak: a szolidaritásra. A civil társadalom összefogására és az emberi gesztusokra a másik iránt. Cigányok, zsidók, hajléktalanok, homoszexuálisok, kisnyugdíjasok és minden kisemmizett: együtt lehet csak létrehozni a demokráciát. Mert a homoszexuálisoknak nem arra van szükségük, hogy csak együtt érezhessék biztonságban magukat, vagy kettős életet kelljen élniük; hanem arra, hogy aki nem homoszexuális, elismerje, hogy ők is éppen ugyanolyan emberek, mint például a katolikus házasságban élők, és ugyanolyan jogaik is vannak. A romáknak és zsidóknak az a tudat kell, hogy minden állampolgárnak teljes egyenlőség és megbecsülés jár. A nem romák és nem zsidók megbecsülése. A hajléktalanoknak és kisnyugdíjasoknak pedig (persze a gazdasági segítségen kívül, ami járna nekik) emberi szóra, kirekesztés helyett befogadásra lenne szükségük azok részéről, akiknek van hol lakniuk és van mit enniük.

Talán senki nem érdemel több tiszteletet, mint az, aki az embertelennek nevezett, ám nagyon is emberi borzalmak között meg tudja őrizni emberségét. Budapest utcáin is megjelentek az emberség őrzői. A bácsi, aki nem akar koldulni, hanem hegedülni próbál, bár látszik rajta, hogy régóta nem eszik eleget. Az otthontalan asszony, aki sörösdobozokból cigarettatartót készít és azt árulja. A keresztény arisztokrata család sarja, aki tiltakozik a megszállás emlékműve ellen. A civil szervezetek tagjai, akik nem engednek a félelemnek és nem hallgatnak el.

[…]

A cikk teljes terjedelmében idekattintva olvasható el.