Mi lesz veled, Kata?

Már Már több éve annak, hogy az Elveszett gyerekek országa megjelent. Nem vagyok büszke rá. Dühből írtam, keserűségből, indulatból, nem sokat gondolkodtam azon, hogy valami több legyen egy egyszerű beszámolónál, kordokumentumnál. Ennek ellenére az enyém, felvállalom ma is minden gondolatát, megjegyzését, kritikáját. Meg kellett írnom, mert már akkor nagyon világosan látszott, hogy mi folyik a közoktatásban, az iskolák zárt kapuja mögött.

Az egyik budapesti aluljáró, metróbejárat előtt találkozunk, azt mondta, itt szokta napjainak nagy részét tölteni. Mocsok van, bűz és minden tele hajléktalanokkal. Alszanak dobozokon, koszos rongyokon, a rágófoltokkal tarkított retkes betonlapokon. Aki meg nem, az tolakodó módon zaklatja a járókelőket, kéregetnek, de erőszakosak, alig lehet elmenni mellettük. Az emberek kisebbik része megvetéssel kezeli ezeket a szerencsétlen embereket, a zöme rájuk sem nézve siet el mellettük. Kata is piszkos és érezhetően büdös, ruhája koszos, színe alig felismerhető. Ül a földön. Egykor dundi teste lefogyott, vonásai megszigorodtak, valójában csak szemüvege változatlan a lányban. Arca keserűséget áraszt, a szája sarkában már megjelentek idősebb korának jövőbeni, szigorú, lebiggyedő vonásai.

– Hogy vagy? – kérdezem. Arról nem kell érdeklődnöm, hogy hogyan került ide, hiszen folyamatosan kísérem sorsát mióta elhagyta iskolánkat – úgy, mint a többiekét, akik valaha hozzánk jártak, majd a Baráti Körben maradtak is köztünk. Most már majd 20 éve tudok ezekről a fiatalokról, követem életüket, sorsukat. Azt hiszem, hogy soha nem történt kutatás arról, hogy mi lesz a fogyatékkal, elsősorban értelmi fogyatékkal élő gyerekekkel, miután elhagyták az iskola biztonságos falait, ilyesfajta utánkövetésről nem tudok.

– Megvagyok – mondja.

– Kimegyünk?

– Á, jó itt.

Lecsusszanok mellé a földre. Igyekszem nem törődni a pillantásokkal, mik azonnal rám szegeződnek, de nem tudok nem foglalkozni vele. Persze csak egy pillanat az egész, aztán mindenki elkapja a tekintetét, nem akar látni semmit, nem akar tudni semmiről. Akár meztelenül is sétálgathatnánk Budapest zsúfolt belvárosában, csak egy pillanatig lennénk szenzáció, aztán nem foglalkozna velünk a kutya sem.

A cikk folytatása idekattintva olvasható

-.-.-.-

A fenti könyv és még négy jelent meg az OFOE sorozatában az Underground kiadónál, mindegyik érdemes az olvasásra és gondolkodásra:

Achs Károly: Csak azért is iskola
Benedekné Fekete: A gyüttment mesél
Leiner Károly: Elveszett gyerekek országa
L. Ritók Nóra: Bukdácsoló esélyegyenlőség
Hanczár Gergely – Blénessy Gabriella: Oktatástechnika

A szerzők a szó szoros értelmében vett terepmunkások. Műveik művészi értéke megkérdőjelezhetetlen, de az általuk képviselt szociográfia műfaja ennél sokkal többet is „tud”. A nem egyszer megrendítő történetek mögött közoktatásunk alapvető anomáliái húzódnak (ezeket olykor direkt módon meg is fogalmazzák). A leírtakat minden esetben a szerzők saját gyakorlata hitelesíti. A négy gyakorló pedagógusra jellemző, hogy bár tisztában vannak a helyzet súlyosságával, legjobb tudásuk szerint, elkötelezetten teszik a dolgukat a gyerekek iránti felelősségük tudatában. Legyen szó akár halmozottan hátrányos helyzetű romagyerekekről, súlyosan sérült tanulókról vagy egy lecsúszó kelet-magyarországi település sodródó fiataljairól. Meggyőződésünk, hogy az érzelmi mozgósító hatás és a problémafeltárás együttese maradandó élményt és egyúttal ösztönző erőt is nyújt a közoktatásért tenni vágyók számára.