Mutattam a fenti képet egy itt élő külföldinek, azt mondta, hogy ez nem jó reklám nekik. Azt is mondta, hogy azért tisztának lenni lehet. Kérdezte, hogy van-e söprű. Azt mondtam, hogy túl sokan élnek így.

Legyintett, amikor lebontani kezdtem, söprűre, múltra, egyébre.

– Nem kell bonyolítani, egyszerűen kell nézni – mondta.

Nagyon figyeltem a gondolatmenetet, tudom, érzem, aki így beszél, több mint száz százalékig van meggyőződve az igazáról. Szorítja a torkomat, én jobban értem ezt, ő lenéz, mert én bementem szerinte az erdőbe. Már fel is állít egy analógiát: ő német, a háború végén a nagymamája mennyire megállta a helyét és milyen tisztaság maradt, pedig éhezés volt. Hm.

Kérdezgettem: – Mennyi ideig tartott? – Ő: – A vizet a tetőről gyűjtötték össze, amikor esett. Én belegondoltam, kérdeztem, hogy ott mibe. Nem értette, hogy mibe … hát mibe … sorolta.

Persze, ott például volt nagy tető, jó állapotú eresz, megalapozott háttér, tárgyak sokasága, az a gazdag élet a sok fogódzóval, megtartó polgári szokásokkal, megtartó elvárásaival pár hónapot szemrebbenés nélkül kihúzott. Hát ez az, a tartós mélyszegénység, amikor ez már évek, évtizedek, évszázadok óta megy, a silány környezet vérzik ki, fogy, romlik minden, ott a 10 gyerek, enni sincs, még az ökotudatos ecethasználatot se veszed a szádra, mert az a százas sincs az ecetre, miként eresz sincs és gyűjtőedények. És meg lehet őket vetni azért is, mert nem cserélnek kéthetente ágyneműt, nincs is huzat, csak egy széteső, negyvenéves vattapaplan, de inkább hidegben is valami anyag plédnek…

– Söpörni azért lehet, ne mondjam! – Igen, azt lehet. De ennyi kudarc, lehetetlenség mellett már milyen állapotban élnek azok, akiknek semmi kapaszkodójuk?

Fogalmunk sincs arról az állapotról, amelyben ők élnek. Rémületes, hogy meghatározó tapasztalatainkban semmi nem érzékenyít minket arra, hogy alázattal közelítsünk egy ilyen képhez.

Egyre gondolok mindig, bizonyára máshogy élnének, ha szabad választásuk lenne.

Ismerősöm mindent csak úgy tudott elképzelni, hogy saját énjét, saját jó élete paramétereit, önbizalommal, büszkeséggel megélt életét, mint alapot, kiinduló állapotot vonatkoztatta ugyanazon elvárásokkal olyan emberre, aki egész eddigi életét mindig csekély, apró lehetőségekkel, összességében lehetetlenségben élte le.

Ez az ember azt is mondta, hogy ő azonnal elmenne onnan, ahol nincs munka. Könnyű belátni, ha több százezer ember nem megy arrébb, mert nincs munka, annak valami oka csak van! Nem feltétlenül az, hogy nem tud lopni legalább egy buszjegyre valót, átvergődni azon, hogy legyen megfelelő ruhája tartalékban, és elindulni az idegenbe, ami számára nem csak idegen, de ismeretlen és szorongást keltő. Milyen életet élt eddig? Elég az, amit a tévében látott? Elég az, amit neki elmondott valaki? Kellő biztonsággal nekiindulhat gyalog?

Ezen a gyalog, minden nélkül elindulós vándorlegény-formáción is alakított az élet, már van tétje ennek is, hiszen városon megfeneklett nagyreményű nyugati álomutak válnak kosztért, fedélért dolgozó rabszolgalétté.

És még jó, ha csak ez a következmény, mert a pőre ember is rengeteg módon „felhasználható” abban a világban, amelyben az ember eltárgyiasításával keres pénzt az ügyeskedő, az arra szakosodott bűnöző.