Beszámoló a 2. Kockástalálkozóról

bodis-kriszta_szanto-judit_2016-1014_ozd_van-helyed

Bódis Kriszta és Szántó Judit a 2. Kockástalálkozón Ózdon a Van Helyed Stúdióban 2016. 10. 14. Fotó: B. Molnár Béla

Van helyed. Van helyünk. Legalábbis van rá remény.

Nem többet és nem kevesebbet kapott az a mintegy húsz résztvevő, aki 2016. október 14-én Ózdra utazott, a 2. Kockástalálkozóra, hogy tanuljon a Van Helyed Alapítvány munkájából és gyakorlatából.

„Minden gyerek, bárhonnan is jött, képes magas színvonalú tudás elsajátítására”– mondja Bódis Kriszta, aki 1988-ban kezdett filmet forgatni az Ózd környéki tizenhat szegregátum egyikén, a Hétes-telepen, majd úgy döntött, a filmet eszköznek használja, hogy a telepen élők méltatlan körülményein változtasson. Önkénteseket toborzott, pályázatokat adott be és eleinte csak nyári alkotótáborokat szervezett. Aztán a telepen élő négyszáz felnőtt és kétszáz gyerek bevonásával közösséget épített. Kiskertek, közösségi fürdő, mosoda született a semmiből – az alkotásközpontú szociális és integrációs modell működött.

Aztán változtak az idők, az önkénteseket kiszorították a terepmunkából. Szerencsére a Van Helyed Alapítvány hamarosan létrehozhatta Ózdon, a vasútállomás épülete mellett a Van Helyed Stúdiót, ahová ma körülbelül 70 gyerek jár délutánonként. Nem kényszerből, boldogan.

Benéztünk a gitár-, dráma- és rajzórára, láttuk a konyhát és találkoztunk Marikával, aki mindenről és mindenkiről gondoskodik. Megtudtuk, hogy egy – nem állami – pályázat jóvoltából ennek az intézménynek a léte néhány évre biztosítva van, nem csukhatják be – egyszerű pénzmegvonással – mint a tanodákat. „Hogy függetlenek maradhassunk, muszáj is pályázni” – mondja Bódis Kriszta. Aztán mesél és vetít. Hangsúlyosan szolgáltatásokról beszél, de módszeresen egymásra épülő szolgáltatásokról. A gyerekek csoportokban dolgoznak, van Holt költők társasága, beszélgető- és alkotókör, kézműves csoport, dráma, de van magyar és matek is. A gyerekek imádnak matekozni. Valamennyien hátrányos helyzetűek, zömükben romák. Míg beszélgetünk, bejönnek és komolyan beszámolnak arról, hogyan alakítottak nemrégiben diákképviseletet, vagy hogyan találták ki, amikor egyiküknek eltűnt a telefonja, hogy kitesznek egy dobozt és ráírják, abba lehet visszatenni. A telefon megkerült. Az egyik kislány, aki mesél – általában 10-16 év közöttiek járnak ide – eleinte befelé forduló volt, mindenre a „Hagyjon má’!”–val válaszolt. Nekünk most színjátszott és nevetve, csillogó szemmel mesélt. Az egykor idejárók közül – az Alapítvány segítségével – már többen pesti középiskolákban tanulnak, hiszen a cél a továbbtanulás. A Stúdióban megteremteni azt a hátteret, ami otthon hiányzik

Szántó Jutka (HAT, Hívatlanul), aki harmadik éve az Alapítvány munkatársa arról beszél, hogy amikor elvitte a városi múzeumba a csoportját, maga is elámult azon, milyen nyitottak és kíváncsiak, miközben kérdezgettek, rájöttek, hogy ez itt az ő múltjuk, pontosabban a szüleiké, igenis vannak gyökereik, igenis valakik – ha otthon a körülmények változása miatt keveset is hallanak erről.

A Stúdiót Dudás Fanni vezeti, a gyerekekkel patrónusok, illetve tanárok és önkéntesek foglalkoznak, a munkájáról mindenki naplót vezet. Állandó visszacsatolás mellett helyesbítik a módszert, amit lassan kidolgoznak, egy olyan integrációs modellt, ami az óvodától kíséri a hátrányos helyzetű gyerekeket, szülők iskoláját tervez, lehetőséget akar teremteni arra is, hogy a bántalmazott szülő átmenetileg a gyereke óvodájában alhasson, szó esik mikrohitelről és sok másról. Állandóan az az érzésem, mintha Summerhill, az angliai demokratikus iskola kelne itt életre, javított változatban. A Stúdióban töltött három és fél óra alatt egyetlen felnőtt sem szól rá a gyerekekre, akkor sem, ha hangoskodnak, hiszen közben tanulnak, leckét írnak, zenélnek – és élvezik. A színes, szép, élhető térben, amit nyilván maguk díszítenek és tartanak rendben.

Álmodozunk. Hátha megérjük azt, hogy egyszer az állami oktatás irányítói is felismerik: ez egy szakma, és a hozzáértők már tudják, hogy a tanulás igenis lehet öröm és egy kisgyerek nem alacsonyabbrendű attól, hogy kiskorú. A felnőtt pedig csak önmagát fegyelmezheti, a tanítványát, gyerekét motiválnia kell.

A szervezők elnézést kérnek az ózdi Petőfi Iskolában és máshol szerveződő kockásoktól, hogy ezúttal – különböző félreértések folytán – nem sikerült őket személy szerint megszólítaniuk.

Legalább utólag felvettük a kapcsolatot és örömmel megyünk majd vissza hozzájuk, velük Ózdra.

Lázár Júlia beszámolója

B. Molnár Béla fényképes beszámolója itt érhető el.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.